már
17

Nem a különféle szúró- és vágószerszámokról lesz ma szó, hanem egy kicsit még a nyolcvanas évekről, és megint a keleti blokk tomboló unalmáról, nyomokban elérzékenyült hangon (nyilván a zenéről, hisz a nyolcvanas évek söreiről keveset tudok). A Siekiera  (vagyis kalapács) névre keresztelt lengyel postpunkról ömlegeni valójában persze akármennyit lehetne, de kifogásolnivalót sehogy sem találni rajta; még akkor is elismerően hümmög az ember, ha a lengyel zene irányába abszolút semmi nem húzza (amennyire mondjuk engem a posztpunk mezejére...). Persze úgy értve, ha általában díjazza az originált, költői, kompromisszummentes és hibátlan zenéket, dacolva ezen jelzők semmitmondóságával...

Részemről a Nowa Aleksandria, a csúcslemez gyanútlan meghallgatása előtt volt már rokonszenv szláv testvéreink felé, szerettem a régi lengyel pszichedelikus, vagy populárisabb beat dolgokat, aztán az aktuálisabbakat is. A Siekiera viszont egyáltalán nem csak lengyel viszonylatokban hasít, ugyanakkor vitathatatlanul lengyel is, így a földrajzi-kulturális közelség folytán sokkal többet tartogat a szomszéd barakk lakóinak, mint például egy angolszász audiofilnek... Csak személy szerint az bosszant rohadtul, hogy nekünk ennyire zseniális alternatív zenénk soha nem volt, és erre nincs mentség, ugyebár.

Csúcslemezt mondtam az imént, és a zenekar történetét megnézve ezt nehéz volna cáfolni: a korai teljesen hagyományos punk demók után mindössze egyetlen normális stúdióalbum készült el, gyökeresen más zenével (és tagokkal, ha jól tudom)...a posztpunkba ugyanis beleforgattak mindent, amit talán hallhattak a Joy Divisiontől, a Killing Joke-tól, vagy elcsípett nyugati forgácsokból és összetették azzal, amit addig is játszottak, a kíméletlen lengyel punkkal. Ennek eredménye pedig egy nem csak szubkulturális szinten elismert lemez lett, hanem a lengyel zenetörténet egyik legnagyobb dobása!

 

 

 Szóval, ha teszünk egy kísérletet és elindítjuk a lemezt (és most megpróbálom rekonstruálni a helyzetet), akkor sorra csak bivalyerős és azonnal működő számokat kapunk, szám szerint tizenhármat - de úgy emlékszem a másodiknál (Ludzie wschodu) már tudtam, hogy ezt a lemezt rengetegszer akarom még hallgatni. Kétségkívül elidegenítő érzés, és akad benne valami fojtott protest-attitűd is, talán depresszív punk a neve, talán indusztriál new wave, de nekem egyre megy. A szövegek minimális tanulmányozása után azért a zenei recepthez meglehetősen hasonló összetevőkre bukkanunk: szikárság, minimalizmus, fajsúlyos tartalom (lengyelül nem értők számára a fagyos szláv nyelv önmagában) - a Siekiera után Tomasz Adamski, a zenekar szellemi központja már inkább költőként tevékenyedett...

Hogy a komplett ipari forradalmat megörökítse ez a bejegyzés, hát szívem szerint ideilleszteném az összes számot, de a modernkori befogadókészség legfeljebb hármat enged meg (még jobban a szívemből szólva az egész lemez levadászását tudnám javasolni, de telhetetlen nem vagyok), még mindig szem előtt tartva, hogy mi taglózott le első alkalommal;

Ludzie Wschodu, az a bizonyos második szám, azaz Tatata Lalala Tatata Hejjha:

 

Misiowie puszyści, a nem kicsit kurvajó klippes nóta azaz Sefc Zabija Sefca Bumtarara Bumtarara

 

Nowa Aleksandria, címadó, nemhivatalos videó, kicsit slágeresebb, kicsit kevésbé nyomasztó, élet az iparvidéken:

 

Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki - ilyen rokonokat akar az ember.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rebelka.blog.hu/api/trackback/id/tr651848160

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.