Íme, ma bevésem első keserű hangvételű sörbeszámolómat, amit nem én akartam így, hanem egy kis üveg IPA sör, mely nem átallott a Hunter S. Thompson-féle vadállatisággal keménykedni és lett ezáltal keserves elbukása is, mert nem szeretem a svindlit.

"Én mondom, hazudik nekünk. Lááátom a szemén..."

Midőn Debbie Reynolds bódító, negédes kölnivízébe beleszippantottam, és borostyánszőke dauerolt haját a fény felé fordítva előfeltevéseket gyártottam, még nem sejtettem, hogy Debbie húsába harapni mennyire keserű és lehúzó tapasztalat. Debbie-t nem tartom észlénynek, és hát ezt a sört sem.

"Elrontod a hétvégémet..."

Vagy arra kellett volna gondolnom, hogy a Double Dog címkéjén látható fecskealsós szörnykutyához képest csak kellemes csalódás érhet? Lényegtelen, mert már néhány korty után a szemeim feletti üreg oly leterhelten nyögött, mintha már legalább három kis üvegcsével vétettem volna ellene. Tulajdonképpen a harmadikig nem hiszem, hogy bárki is eljuthat, még olyan sem, aki igazán, a legteljesebb mértékig hiszi, hogy a komlós sörök szerelmese - én is azt hittem, sőt hiszem ebben a pillanatban is, mert nem a komlóval van a baj, hanem ezzel a sörrel. Nekem.

"Itt nem állhatunk meg - Ez Denevérország!!"

A gonzóság is a határok feszegetésével hozható összefüggésbe, ám a gonzóság az egy szellemes dolog, a Double Dog készítői viszont ezt az egyet a jóféle összetevők vehemens túladagolása közben kifelejtették a képletből.

Mindenesetre elfogyasztottam, amire vállalkoztam, de már közben is sűrű kattintgatásokkal izzítottam olyan lebegős, pszichedelikus zenéket, amik akár a Félelem és Reszketés Las Vegasban filmzenéi is lehetnének, végül kikötve az Os Mutantesnál, ami feloldja ezt a bamba, agyatlan sörgyászt.