A mai nap küldetése, hogy a múlt méltatlanul hanyagolt fejezeteiből szemezgessek, mert a föld alatt nem csak komposztálódó szörnyűségek rejtőznek, vagy a felejtő idő által gondosan betemetett dolgok, hanem ugyebár kincsek is. Mióta szorgosan barátkozom a magyar nyolcvanas évek zenéjével, csak hüledezek, hogy mennyi raj demo, meg koncertfelvétel került le arra a bizonyos asztalra anélkül, hogy pár audiofilt leszámítva bárki is tudna róluk és ez így el-fo-gad-ha-tat-lan.

Hogy ezek elvont, vagy nehezen emészthető zenék lennének? Na, erre tudok én megmérgesedni... Itt van például a Spenót zenekar, akik aktív időszakukban összesen egy demónyi hangzóanyagot hoztak össze, de a személyzetben sorra adták egymásnak a kilincset az akkori kulcsfigurák (szövegellésben Menyhárt Jenő, Pajor Tamás, Bereményi Géza, ilyesmik).

És persze Pierre...vagyis Sőth Sándor, aki a Megáll az idő igazi hősét játszotta, és akitől libabőrösre lelkesedem magam, ahogyan berohan a cimborákkal az iskolába egy kicsit disztrojkodni ("Ne közelíts, Rajnák" - áááááá!)!

Elgyengülésemet félretéve, tehát: miért ne indítanánk nyomorúságos reggeleinket a bájosságot ziláltsággal variáló, csilingelő popszámokkal, amik menőségi faktorukból mit sem vesztettek az elmúlt közel harminc évben? Mert "Minden a legnagyobb rendben, Spenót folyik az ereimben", vagy "Fiúk állnak sorban, de én cigarettázom a bokorban", és így tovább. Nem színtiszta elektropop, nem echte újhullám, a gitárzenékkel pedig épp csak köszönőviszonyban van - a kor szokásaitól eltérően élőben is minimalista gépdobbal ment a műsor, csak nem a világ napfényesebb országait próbálták becsempészni a pesti klubokba, hanem a saját kissé punk, kissé barkács szájuk ízét.

A haladó fokozatra kapcsoláshoz ezt az amúgy is hatványozottan ajánlott blogot érdemes olvasgatni!