Ilyen név alapján valami fertelmes becsületvesztőt képzelünk magunk elé, de vigyázat, a hivatalos nevén Rétisas Vendéglő valójában egyike azon kevés helyeknek, melyek még kiérdemlik egyrészt ezt a megnevezést, hogy Vendéglő, másrészt pedig így, nagybetűvel.

A város vérkeringéséből teljesen kívül eső helyen találjuk, szinte a Kelenföldi pályaudvar sínei mellett - ide nem toppan be csak úgy, véletlenül az ember. Valószínűleg vagy a szájhagyomány keltette kíváncsiság, vagy egy kedves ismerős hozza le a Taknyos Varjúba. Előfeltevésekkel kár is készülni, ha azt mondom retro, az nem igaz: ez a hely egyszerűen tényleg régi, vessük csak tekintetünket a fa berendezési tárgyakra, a mélybarna lambériára, vagy a kockás kőre. Ha azt mondom lerobbant a hely, az sem igaz: megelevenedve körülbelül olyan figura lenne a Taknyos Varjú, mint a pincér-csapos úriember, tehát amolyan kicsit pokróc modorú, de visszafogottságában régivágású vendéglátós. Egyszóval ez a vendéglő egy időtlen, örök darab, és akkor is szívesen időzik itt az ember órákon keresztül, ha nem táncolják éppen körbe az embert pingvinfrakkos ripacsok, vagy ha hiányzik a normális csapolt sör (Borsod aranya nem ebbe a kategóriába esik legalábbis; de örömhír, hogy üveges sörrel nem csak a Borsodi "szortiment" képviselteti magát a kínálatban).

Belépve még üres a helyszín, de igen hamar elkezdenek szállingózni a törzsvendégek, akikkel feltehetően kiválóan megy az üzlet, megbízható közönségnek tűntek: főleg átlagos középkorúak, akiknek a félszavaiból a hétköznapi hedonizmus csillan meg - no, ők lényegesen barátibb kiszolgálásban is részesülnek!

A konyha is pontosan azt a kompromisszummentes és hiteles magyaros konyhát viszi, így kár is könnyebb fogásokat keresgélni az A3-as méretű kézzel írott, géppel sokszorosított papírlepedőn...a hely specialitása a Mátrai Borzas (csak ottlétünkkor hármat szervíroztak a többi asztalhoz), de az 5-6 különböző pörkölt-variációból is érdemes szemezni, ráadásul napi ajánlatos tábla is függ a falon, rajta krétával további 10-15 tétellel. Nem mellesleg a korrekt házias ízeken túl az árak egészen barátiak, de hogy minden szempontból találót mondjak, ez bizony nem a Liszt Ferenc tér...

Rétisas Étterem és Söröző

Cím: XI. ker. Rimaszombati út 7.

Nyitva: 12-23

Mondok egy unásig ismételt közhelyet: a sörkultúra világában a régi idők módszeres irtása nem más, mint a nagyobb és a több eszményének térnyerése a minőséggel szemben - a multinacionál az egyformaság diktatúrája, és régi nagy sörgyáraink pontosan ilyen szellemben főzik méltán világhírű magyar söreinket...

Az ország söre olyan, amilyet megérdemel...

Nem a különféle szúró- és vágószerszámokról lesz ma szó, hanem egy kicsit még a nyolcvanas évekről, és megint a keleti blokk tomboló unalmáról, nyomokban elérzékenyült hangon (nyilván a zenéről, hisz a nyolcvanas évek söreiről keveset tudok). A Siekiera  (vagyis kalapács) névre keresztelt lengyel postpunkról ömlegeni valójában persze akármennyit lehetne, de kifogásolnivalót sehogy sem találni rajta; még akkor is elismerően hümmög az ember, ha a lengyel zene irányába abszolút semmi nem húzza (amennyire mondjuk engem a posztpunk mezejére...). Persze úgy értve, ha általában díjazza az originált, költői, kompromisszummentes és hibátlan zenéket, dacolva ezen jelzők semmitmondóságával...

Részemről a Nowa Aleksandria, a csúcslemez gyanútlan meghallgatása előtt volt már rokonszenv szláv testvéreink felé, szerettem a régi lengyel pszichedelikus, vagy populárisabb beat dolgokat, aztán az aktuálisabbakat is. A Siekiera viszont egyáltalán nem csak lengyel viszonylatokban hasít, ugyanakkor vitathatatlanul lengyel is, így a földrajzi-kulturális közelség folytán sokkal többet tartogat a szomszéd barakk lakóinak, mint például egy angolszász audiofilnek... Csak személy szerint az bosszant rohadtul, hogy nekünk ennyire zseniális alternatív zenénk soha nem volt, és erre nincs mentség, ugyebár.

Plzeň számomra a mekka, földje a megnyugvás ösvénye, a fennséges pilzeni sör pedig a megismételhető beteljesedés életem egén.
Rajongásom ennél persze szerteágazóbb, így kíváncsi lettem egy idő után a pilzeni zenére is, ami végül teljesen véletlenül talált meg - azaz előbb szerettem meg a zenét, mint hogy tudtam volna, honnan származik.

Tehát, bontsunk meg egy párát verejtékező pilzeni sört és füleljünk...

A mai nap küldetése, hogy a múlt méltatlanul hanyagolt fejezeteiből szemezgessek, mert a föld alatt nem csak komposztálódó szörnyűségek rejtőznek, vagy a felejtő idő által gondosan betemetett dolgok, hanem ugyebár kincsek is. Mióta szorgosan barátkozom a magyar nyolcvanas évek zenéjével, csak hüledezek, hogy mennyi raj demo, meg koncertfelvétel került le arra a bizonyos asztalra anélkül, hogy pár audiofilt leszámítva bárki is tudna róluk és ez így el-fo-gad-ha-tat-lan.

Hogy ezek elvont, vagy nehezen emészthető zenék lennének? Na, erre tudok én megmérgesedni... Itt van például a Spenót zenekar, akik aktív időszakukban összesen egy demónyi hangzóanyagot hoztak össze, de a személyzetben sorra adták egymásnak a kilincset az akkori kulcsfigurák (szövegellésben Menyhárt Jenő, Pajor Tamás, Bereményi Géza, ilyesmik).

És persze Pierre...vagyis Sőth Sándor, aki a Megáll az idő igazi hősét játszotta, és akitől libabőrösre lelkesedem magam, ahogyan berohan a cimborákkal az iskolába egy kicsit disztrojkodni ("Ne közelíts, Rajnák" - áááááá!)!

Elgyengülésemet félretéve, tehát: miért ne indítanánk nyomorúságos reggeleinket a bájosságot ziláltsággal variáló, csilingelő popszámokkal, amik menőségi faktorukból mit sem vesztettek az elmúlt közel harminc évben? Mert "Minden a legnagyobb rendben, Spenót folyik az ereimben", vagy "Fiúk állnak sorban, de én cigarettázom a bokorban", és így tovább. Nem színtiszta elektropop, nem echte újhullám, a gitárzenékkel pedig épp csak köszönőviszonyban van - a kor szokásaitól eltérően élőben is minimalista gépdobbal ment a műsor, csak nem a világ napfényesebb országait próbálták becsempészni a pesti klubokba, hanem a saját kissé punk, kissé barkács szájuk ízét.

Hogy is volt a kedvencem, ühümmm, Megáll az idő... Nos, a Bartók Béla úti apró, törzshelygyanús sörözőre annyiszor illik ez a régi sláger, ahány falról (és plafonról) függő óraveterán pislog ránk sörünk kortyolása közben. A Clock sörözőben a valóságos idő kiiktatása pedig nem csak így valósul meg, hanem például a törzshely-kódexben előírt mufurcmentes kiszolgálással és nyilván...friss sörrel. Utóbbi České Budějovice városából érkezik, tehát ha úgy tetszik Budweiser, de mégsem a híres (részemről főfájós) Budvar: ez a sör a város MÁSIK főzdéjében készül és például ezért biggyesztik a tizenkettes sör neve után az 1795-ös számot.

A tizes sör neve a cégéren is olvasható Samson, és a Clockban erre érdemes 420 pénzért benevezni (már ha épp nem fogy ki a messziről érkezett hordó...), ám nevét hallva ne egy megtermett férfisörre asszociáljunk, hanem egy nagy lendülettel és élvezettel küldhető ivósörre, ami ráadásul másnap sem visz a megbánás útjára.

Az empatikus megközelítést sem hanyagolva még annyit muszáj hozzátenni, hogy mindez fabadkát sem érne, ha a Clock nem nyújtaná azt a szükséges, puszta tényeken túlmutató többletet, amiért az ember hajlamos visszatérni egy kocsmába. Valahogy a magamfajta hűtlen sörszédelgőn is talált fogást a nyugodt, pohodisztikus légkör, és erre konkrét magyarázattal most sem tudok szolgálni (igaz, felbukkanásaim száma azóta szaporodott meg, mióta a cseh sörök jegyese lettem).

Persze a Clock kapcsán lehetne nyafogni a helyszűkén, a szellőzés kivitelezésén, a geil zenén, vagy a nyári üzemmódra kialakított, teljesen értelmetlen teraszon, de ma nincs kukacoskodás, mert elhatároztam, hogy a szívemre hallgatok és jó alaposan megdícsérem ezt a sörözőt.

Vajon lehetséges Prága varázsát Budapest földrajzi és gasztronómiai koordinátái között megéleszteni, és ha igen, mennyire lesz mindez jó nekünk? Hmm, kemény dió, hiszen fájdalom, de Budapesten a vendéglátás hagyományai nem kis mértékig züllöttek le Szindbád kora óta, ráadásul arra is céloztam már, hogy azért Prága is meglehetősen felemás tud lenni ebben a tekintetben...tehát tulajdonképpen nem merészség szkeptikusan nézni egy nagyreményűnek beharangozott új, budapesti cseh éttermet.

Most pedig ez történt: a szintén zsenge, de nem teljesen cseh profilú Bohěmia (?) Étterem (avagy Prágai Tavasz) után Torkos Csütörtök napján megnyitott a Ferdinánd Cseh Monarchia Sörház is és utóbbiban a megnyitó szeánszon volt szerencsém kicsit körbekóstolni. Ha a tapasztaltak a várható mindennapos színvonalat tükrözik, akkor nem semmi bohém terülj-terülj asztalkámra lehet számítani - és ami számomra még kardinálisabb kérdés, itt sör dolgában is bizalmat szavazhatunk!

A hitelességet persze nem csak a kétfajta Benešovból meghívott Ferdinand sör, a cseh szakács, vagy a cseh gasztronómus szakértő (akik valószínúleg csak ideiglenes közreműködők) hivatott alátámasztani, hanem a dekorációként felhasznált fotógyűjtemény is - Zachár Ottó, a Bohémia Baráti Kör feje jóvoltából.

Új! Fényképes riport a tetthelyen, speciál interjúalanyok: Vágó és Koltai...

Íme tehát, öröm és boldogság, ugyanakkor az igazi Prágát (vagy lehet, hogy csak az én Prágámat?) továbbra is hiányolom...hisz a cseh fővárosban sem az Óváros tér környékén működő, messziről ragyogó helyeket szeretem leginkább, hanem a kicsit hétköznapibb, egyszerűbb kocsmákat. Igaz, a Ferdinand sörárai Budapest-viszonylatban egyelőre megfelelőek (450/550 egy korsó), és elég jó eséllyel szippantja magába a cseh kultúrának hódoló kényesebb fogyasztókat is, ám jól tapintható az a jelenség is, hogy mintha a magyar vendéglátósok félnének összehozni egy olyan helyet, aminek nem sörétterem, vagy sörház a neve, hanem bárdolatlanul csak ennyi: kocsma.

Aztán az is lehet, hogy a megnyitó ünnepélyen sikerült a számomra megszokotthoz képest kissé több vigyázzba állt frakkba botlanom...a lényeg, tessék kipróbálni!

Ferdinánd Monarchia Cseh Sörház

1063 Budapest, Szív u. 30.

(kép innen)

Sajnos kevés prágai Sokolovnát próbáltam ki, de azt hiszem ezt mindaddig mondhatja az ember, míg nem járt az összesben...a cseh Sokol-hagyományról már meséltem, meg talán arról is, hogy Prágában már nem könnyű olyan igazi Helyeket találni, és ez a kocsmákkal sincs másképp.

A kocsma szó alatt természetesen éttermet értek, ahol (Magyarországgal ellentétben) komolyan vehető csapolási tevékenység folyik - az életerőtől duzzadó Sokol-embereszmény étvágya és szomja pedig nem tréfadolog, ezért létesült rengeteg ilyen étterem annak idején a Sokol-egyletekkel együtt.

 Ugyan mi nem Sokol emberek vagyunk, de miért ne élvezzük mi is ezeket a kissé puritán, ám nagyon is minőségi helyeket?

A túra folytatása haladó fokozat, vagyis már nem ijedünk meg a turisták hirtelen szem elől vesztésétől...nincs több lármázó olasz, és nincs több magányosan utazó japán, csak az őslakosok (akik általában nem szokták meg a turistákat szeretett törzscsapjuk mellett, úgyhogy ezt kéretik tiszteletben tartani viselkedésünkkel, amíg tudjuk)

Virtuális kocsmatúrát hirdetek, melynek hasznossága abban rejlik, hogy nem csak megsúgok Nektek a teljesség igénye nélkül (avagy a teljes igénytelenséggel?) pár kiváló műintézményt az egyre halódó Prága városában, sőt, az utcanézetes virtuál-valóság segítségével könnyedén fel is lelhetők a kincsek, jó játék.

Ugyan az autókázást eszem ágában sincs propagálni, különösen kocsmatúrázáshoz és városnézéshez, viszont így a csak gyalogszerrel megközelíthető helyek kimaradnak (ezért se keressétek itt például az Arany Tigrist, a Fekete Ökröt, a Vizilovat, de talán nem is baj, ezeket még a Lonely Planet is tudja).

Először is következzenek Belvárosi célpontok...

Az megvan, hogy ez a felület afféle kerítőblog a cseh (és visegrádi, meg hasonszőrű) zenék irányába, és az is, hogy jön a tavasz, ideje megfelelő zenékkel felvérteznünk magunkat a téltemetésre. Utóbbi azt jelenti, hogy jöhetnek a huncutabb, csavarosabb zenék, melyeken le lehet vezetni a természet okozta hirtelen jött ultraizgatottsági szintet - láridáridá!

Általában ha ki akarok bújni a bőrömből, akkor fordulok az elektropop, electroclash, meg kissé korhűbb zenékhez (általában nem az én vadászterületem) - és nem vagyok olyan mafla, hogy pont a cseheket szorítsam ki a látókörömből, hisz az egyik nagy nemzeti erősségük a jó elektropop (a másik a szká, mad egyszer arról is).

A prágai Kazety például az elektropop retrójából próbál valami jelenre fittyet hányós muzsikát összekalapálni és a múltidézés sikerességén felül nyilván az számít, hogy élvezhető, vagy neadjég egyéni az eredmény. Jelentem, hogy a Kazety elektronikával nem élők számára is olyannyira izgalmas első lemezt hozott össze, hogy a lemez utolsó másodperceiben sem kétséges a Replay opció, simán lecsúszik két kör...

Nem is gondoltam volna, hogy ennyi középsőujj és vagányság lehet egy meglehetősen minimalista eszközöket felvonultató zenében, de el lehet hinni, van. Ráadásul a menő zenék egy elterjedt betegségében sem szenved a projekt, mégpedig a hontalanságban (tudjuk, az imperialista stílusfetisizmus szolgalelkű kopírozása); egy nem épp hagyományos cseh műfajban nem kis figyelmet vonnak magukra a cseh szövegek, így automatikusan felkapja rá az ember a fejét!

Végül tehát a kóstoló; megtekintésre ajánlott a Smutná című számhoz összehozott videó, ami hűen tükrözi a lemez erényeit és bájait (a szöveg egyébként mindössze ennyi: Jsem smutná, jsem veselá. Většinou je to jedno. Většinou je to jedno)

Még mindig irány a Bontonland!

A Žiletky az egyik leggyengébb cseh film, amit valaha láttam - teljesen elszabott művészfilm csapongó semmitmondással és ordas klisékkel. És mégis érdemes megnézni (igaz, felirat az nincs...). A főszereplőt - Filip Topolt - és a zenét az abszolút kultikus Psí Vojáci adja, tehát akár egy hosszabbra sikeredett klipnek is vehetjük a dolgot. Így pont elég is ez a 10 perces újravágott videó, mert láthatjuk Filip Topolt ereje és varázsa teljében, még mielőtt nagyon tönkretette volna magát.

A hetvenes évek végétől (!) aktív zenekar motorjaként ugyanis olyan hévvel űzte a mágiát, hogy annak szükségszerű következményei egy komoly májoperáció és a kényszer-absztinencia lettek... Ezzel karöltve pedig a fásultság és az a mámor utáni üresség, amit a havonta a Vagon klubban adott koncertjeik bármelyikén átélhetünk, amennyiben nem bánjuk az abszolút elkámpicsorodás élményét, vagy ha tudjuk kezelni, hogy egy történet nem mindig ér boldog véget.

 Viszont a régi lemezek őrületesek, felkavaróak, szépek és végzetesek! Állítólag a mi Grandpierre Attilánk (VHK) nem kevés Psí Vojácit hallgatott és ennek hatása nagyon is kihallható a VHK sámán-őrületéből, vagy az is lehet, hogy csak mindketten hasonlóan zsigerekig hatoló zenei univerzumban gondolkodtak. Filip Topol egyébként mindezt nem könnyűzenés alapokból építette fel, bevallása szerint ugyanis klasszikusokon kívül nemigen fogyasztott más zenét, kialakítva ezzel egy jócskán öntörvényű, örökké keserű világot, ami akkor is beszippant, ha a cseh nyelvű szövegekből nem értünk egy kukkot sem...

Így akár egy tartalmasan eltöltött prágai utazás során, vagy pusztán az illegalitás útjain, de különösen ajánlottak a Leitmotiv, a Nalej čistého vína pokrytče, vagy tetszőleges koncertalbumok levadászása - tipp: a Vencel téri gigantikus zenebolt !

Rá kellett jönnöm, hogy a Nemzetkarakterológia túlontúl izgatja a fantáziámat és ez még valószínűleg jópár töprengős estém műsorát fogja adni, mert végeláthatatlan távolságokba mutat - amiket persze nem is annyira fejben kéne megtennem!

Élt azonban egy Úr, akinek a témába vágó gondolataival nem lehet eléggé betelni, még akkor sem, ha tudjuk, hogy Hamvas Béla valójában inkább hagyományos alkimista, és nem modern értelemben vett tudós (sőt, ha úgy tetszik, akár a tudománytalanság vádjával is illethetnénk munkásságát). Igen, ám ha éhezzük az emberi lét misztikumát, a színpaletta minél több árnyalatát, akkor érdemes hozzá fordulnunk, és az ő irányítása alá helyeznünk magunkat.

A Bor Filozófiája jól elkalauzol minket az Italozás eredetének és értelmének világában és nem csak borissza vonatkozásban. Hiszen ha valamivel kiegészíteném, amit Hamvas leírt, az a bor és sör közti rokonság - mely leginkább a tömény szeszektől való lényeges különbözőségükben ragadható meg.

"Utazásaim egyik  legfőbb  tapasztalata volt,  hogy van bor-ország és  van
pálinka-ország.  Eszerint van bornép és pálinkanép.  A bornépek geniálisak;  a
pálinkanépek,  ha nem  is mind ateisták,  de  legalábbis hajlanak a bálványimádásra.  A nagy bornépek a görögök, a dalmátok, a spanyolok, az etruszkok, az igazi borvidékeken az olaszok, a   franciák   és   a   magyarok.   Ezeknek   a   népeknek   ritkán   vannak   úgynevezett világtörténeti   becsvágyaik;   nem  vették   fejükbe,   hogy   a   többi   népeket megváltsák, ha kell, puskatussal. A bor az absztrakciótól megóvja őket.
A bornépek nem világtörténeti, hanem aranykori hagyományban élnek. Ez a magatartás a bor egyik leglényegesebb alkotóelemének, az idillolajnak következménye. A bor-
országok és a borvidékek mind  idillikusak.  Sétálj  az arácsi  és a csopaki
szőlőkben, menj fel a Badacsonyra vagy a Szentgyörgy hegyre, a Somlóról
nem  is   szólva,  barangolj  a kiskőrösi  vagy a  csengődi  kertek  között,  és
minderről   kétségtelen   tapasztalatot   fogsz   tudni   szerezni.   A  szőlőtáblák
között   lágy   füves   utak,  mint   csendes   patakok   folydogálnak.   A   pincék
bejárata előtt  hatalmas  diófa,  még a  legforróbb nyárban  is  hűs.  Olyan
helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok.
S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné el a halál."

A közjót fokozva, nem csak ennyit gondoltam megosztani, hanem a TELJES meditációt...

Exportálunk, kérem...

Mézgáék Bohémiában Smolikovék néven tették le névjegyünket!

A rajzfilmek történetének talán leghosszabb főcíme következzék most, melyben Aladár 5 koronáért mondja meg...

Beszerezhető a legtöbb (cseh) trafikban papírtokos-fapados kivitelben 40-50 korona körüli áron...

Hiszünk a Nemzetkarakterológiában?

Tegyük fel, hogy igen és még kíváncsiak is vagyunk, például azokra az emberekre, akik épp természetes élőhelyüket osztják meg velünk, miközben mi jóízűen kóstolgatjuk a prágai kiskocsmák levegőjét. Szándékosan nem éltem a ’figyelik, vizslatják’ igékkel, hisz bár nyilván minden épeszű cseh polgárnak feltűnt, hogy országuk és különösképp varázslatos fővárosuk turisták vadászterületévé vált mostanra, erről jobb híján igyekeznek nem tudomást venni. Márpedig erős a gyanú, hogy ez azt megborult egyensúlyt igyekeznek palástolni, melyet az idegenek a helyi apró, kispolgári szabályok megszegésével billentenek ki, de erről majd később…Ebből még ugyan nem következik, de semmiképp nem az az odamondogatós népség, az szent!

Tegyük fel még azt is, hogy mi nem csak valami útikönyv sugallatára, hanem még romlatlan érdeklődéssel fordulunk e különös embertípus felé és ebben az esetben azt kell látnunk, hogy furcsa módon ők nagyon hasonlóak hozzánk – hisz nagy távolságok nem is  választanak el bennünket; ám valahogy mégis másak.

Ocsmány, hangos és sose megy ki a divatból, mijjaz? Igen, a jó öreg punk!

És hogy mi a műfaj történetének legmeglepőbb tanulsága? Természetesen az, hogy nem zárja ki egyenletes színvonalú és hitelességű életművek letételét ama bizonyos asztalra...

Hogy a ma elfajzott posztmodernje nem kedvez a lázadásnak, az immár teljesen biztos, mivel alig van mivel szembeszegülni - bezzeg nem is olyan rég, a Keleti blokk szerencsétlen polgárainak volt, na az igen! Meg is lehet nézni a békebeli kommunista országokat, hogy ebben a tekintetben nem kellett soha a somszédba menni, és igen, most mi, magyarok is kihúzhatjuk magunkat!

Ugyan 2009 nem volt se 1967, se 1968, se egy új kor hajnala, azért szép számmal születtek nagyszerű lemezek, melyek kishazánk információs szögesdrótjain belül idén sem okoztak különösebb izgalmakat. Természetesen nem a last.fm közösségére utalok ezzel a megállapítással és nem is a szóban forgó zenéket minősíteném, hanem...
Bizonyára illene felvázolnom az általános trendeket és a legfontosabb irányzatokat, de erre sajnos nem érzek nagy késztetést. Mindenesetre örömmel megállapítható, hogy az indie rock idén még a tavalyinál is kevésbé volt menő, ez a jóízléssel kezd összhangban lenni. Azonban idén is érdemes volt elsősorban pitchfork-ot, illetve quart-ot és nme-t olvasni, ha nem akartunk az Önök kérték dalcsokrán kínlódni. Amennyiben szabad egy személyes észrevételt tennem, akkor még talán nem késő javasolnom, hogy a számtalan zenei blog közül néhány egyéniségünkkel passzentosra iratkozzunk fel!
És akkor...az év lemeztermése. Akad néhány kézenfekvőnek, vagy biztos befutónak tűnő opció, vagy hogy sorrendben tálaljam mindezt. Nem, inkább csak megmutatnék pár olyan remekművet, ami esetében elképzelhető, hogy újdonságot tartogat a kedves olvasónak.

Szóval sorrend nincs...

A cseh megközelítést kissé félretéve ma egy olyan csokrot kötöttem az idei zenei gyöngyszemekből, melyek felejthetetlenné tették a 2009-es évet. Nem szúrtam bele olyan művészeket, akik album szintjén is remekeltek, de ez nem zárja ki, hogy ezek a darabok egytől-egyik zseniálisak, lássátok...

Na jó, de mit ESZIK...?

Sajnos nem épp egy cseh szupermarketből jövök, de mivel akaratlanul is belefut az ember cseh földön járva a fogyasztás kisebb-nagyobb szentélyeibe, nem árt, ha tudjuk mire számítsunk...

Először is az árakat tekintve nem szükséges semmilyen rákészület, azt leszámítva, hogy feltehetően koronában ejtjük meg a vásárlást - ám (számomra legalábbis) a számolás mindig egyszerű, hisz kb. tízzel szorzunk a polcok előtt állva (amúgy fizessünk bátran kártyával!)

Aztán pedig a vásárlói magatartás: sajnos a csehek is imádnak furakodni, meg aggatni egymást, így abszolút felesleges nyugatias mintákat erőltetnünk magunkra, mondhatni érezzük otthon magunkat...

Közeleg az adventi konzumzarándoklat és nekem különösebb összefüggés nélkül akadt most kezembe ez a remek régi videó az itt említett mechanikus Betlehemről - van még ott sok egyéb lesnivaló is, nem kevésbé érdekesek, már annak, aki szereti az archív filmhiradókat.

Villáminterjú Václav Klaus cseh államfővel

Bede Márton: Klaus úr, nem tűnt fel Önnek, hogy a kekeckedő hivatalnok a Svejkben is mindig negatív szereplő?
Václav Klaus: Nem.
Bede Márton: Köszönöm az interjút!

innét

Köszönet Bede úrnak, további szellemes interjúkat kívánok!

 Nem. Remélem öreg gyermekként még lehetek fele ilyen menő.

Helyezkedjünk el kényelmesen, éppen úgy, mintha valami kikezdhetetlen tökéletesség készülne magávé tenni bennünket...igen, ismét elhoztam nektek régi idők régi dalait mégpedig egy cseh multitehetségű sanzonénekesnőt ideszúrva, kinek becses művészneve Radůza.

Persze nem régi itt semmi sem, csak hajlamos ebben a leócsított manapságban úgy érezni az ember, hogy az örök formák régen voltak divatban...

Hosszas pauza után íme a közelmúlt néhány ropogós frissességű eseménye!

Az alant beközölt koncertajánló végkifejlete szívderítő volt, és szellemet, kedélyt egyaránt vitalizáló: gondolok itt ugyebár a Hangfoglalás keretein belül meghívott DVA formációra. A nemlétező népek folklórja hallatlanul is izgalmas, de átélve mindazt a kerek egészet, amibe belehunyorított egy kis konyha-beatbox, meg borongós szaxofon, sőt még társalgási zsebkönyvből találomra ollózott magyar frázisok is. Családias látogatottság, ülő pozitúra, konstans somoly szájszélen....igen, vadásszátok le nulla koronáért (ami átváltva nulla magyar forint, bizony) a legutolsó lemezt, most!

Aztán pedig következzék egy igazi cseh szabadszellem, aki szintén kishazánkban tette tiszteletét (a kép csak egy könnyed vizuális párhuzam David Černý - magyarischul Fekete Dávid - és Jack White, címeres zeneforradalmár között).